Klaudia Horváth

Vers karantén idejére

Arra gondoltam, ha már így a lakásba szorultunk, olvassunk minden nap egy verset. Megpróbálom a kezdeményezét megtartani, és minden nap újabb költeményt választani. Aki kedvet kap, küldhet javaslatot versre, és megosztom (addig sem nekem kell verset keresni!). Akár hozzá is fűzhet pár szót, hogy miért ez a vers, és akár anoním is közzé teszem. Az email címem a Contact fül alatt található. A lap alján pedig lehet beszélgetni. Vége.

2020.06.12.

Mára pedig egy könnyed spanyol szerelmes vers.

Baltasar de Alcázar (1530-1606): Dal

Szívem belső hajlatán
három tárgy van dicsbe-fonva:
szép Inésem, meg a sonka,
és a sajtos padlizsán.
Lányok, ifjak! Oly nehéz,
oly nagy volt Inés hatalma,
hogy meggyűlöltem miatta
mindent, ami nem Inés.
Tébolyogtam lábnyomán,
teljes évig félbolondja,
míg egyszercsak az uzsonna
sonka volt és padlizsán.
Még Inésé volta pálma,
de nehéz volt döntenem,
melyiknek lesz lelkemen
mostmár ékesebb varázsa.
Mert egyenlők jobbadán
ízre, súlyra, fokra, fontra:
hol Inés kell, hol a sonka,
hol a sajtos padlizsán.
Szép Inésnek bája húz,
sonkám Aracena éke,
s padlizsánom főerénye
az, hogy antik-andalúz.
Nem tévedhetek, nem ám,
mostmár pártatlan kimondva:
egyet ér: Inés, a sonka
és a sajtos padlizsán.
Új szerelmem új igáját
használnom jó arra lesz tán,
hogy olcsóbban kapjam eztán
szép Inésem drága báját.
Ha szabódik szép babám,
és magát csak húzza-vonja
ellensúlynak ott a sonka
és a sajtos padlizsán.

2020.06.11.

József Attila.

József Attila: Amit szivedbe rejtesz

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!

2020.06.10.

Ma megint úszunk.

Faludy György: Kiúszom egy sziklára

Felégettem magam mögött minden hidat és örülök,
hogy a hidak felégtek.
Hosszú az utam, tanulok, egyre többet s többet tudok
és kevesebbet értek.
A friss szellő arcomba vág és markomban az ifjúság
kardpengéje töretlen.
Négyes rímek, metaforák, szerelmek és kóbor kutyák
szállásadója lettem.
Nincsen hazám, se passzusom. Csatahajók között úszom,
de belső gőgöm éltet
s egy istentől a versírást kaptam védelmül s vigaszul
meg az érzékiséget.

2020.06.09.

Nem tudok betelni Ginsberggel. Ha két molekula találkozik, a megfigyelő, a mérő befolyásolja az eredményt, mint ahogy mi is szubjektív méreszközök, megfigyelők vagyunk. Kapd magad rajta hogy gondolkodol! És persze ne idd magad halálra.

Allen Ginsberg: Kozmopolita üdvözlet

Lázadj fel a kormányok ellen, isten ellen.
Maradj felelőtlen.
Csak azt mondd, amit tudunk és képzelünk.
Az abszolutum korlátozás.
A változás abszolút.
Köznapi szellemben örök észlelések.
Azt figyeld ami életes.
Vedd észre amit észreveszel.
Kapd magad rajta hogy gondolkodol.
Az elevenség megszűri magát.
Ha senkinek sem mutatjuk meg, leírhatunk bármit.
Emlékezz a jövőre.
A szabadság az Egyesült Államokban kevésbe kerül.
Csak magadnak adj tanácsot.
Ne idd magad halálra.
Két összekoccanó molekulának megfigyelő is kell, hogy tudományos adattá váljon.
A mérőeszköz meghatározza az érzékelő világ jelenségformáját (Einstein szerint).
A világegyetem szubjektív.
Walt Whitman ünnepelt személy.
Megfigyelők vagyunk, mérőeszköz, szem szubjektum, személy.
A világegyetem személy.
A koponyán belül és a koponyán kívül egyforma nagy térség.
A gondolatok-közti űrben mi van?
A szellem külső tér.
Hogy beszélgetünk magunkkal éjjel az ágyban, hangtalanul?
„Az első gondolat a legjobb gondolat."
Ha a szellem formás, a művészet is formás.
Információ-maximum, szótagszám-minimum.
Sűrített szintaxis, tömör hangzás.
A beszélt idióma tömény töredékes, ez kell.
Lódítson ritmus, pörgessen magánhagzó.
Körötte mássalhangzók, értelmet adnak.
A magánhagzót ízleld, becsüld a mássalhangzót.
A személy abból ismerszik meg, amit lát.
Mások azon mérik látomásaikat, amit mi látunk.
Őszinteség vet véget az őrületnek.

2020.06.08.

Ma is Ginsberg következik.

Allen Ginsberg: Azok ketten

Így szólt a fa
Nem szeretem azt a fehér kocsit alattam,
benzintől bűzlik
Mellette egy másik fa így szólt
Mindig nyavalyogsz
idegbeteg vagy
abból is látszik, ahogy görnyedezel

2020.06.07.

Szerelem másabb szavakkal. Ahogy Mr Cohen mondaná, új bőr a régi ceremóniára.

Allen Ginsberg: Üzenet

Amióta vetkőztünk

dugtunk dumáltunk dolgoztunk

sírtunk pisáltunk együtt

egyazon álom

ébreszt fel reggelente

de te New Yorkba utaztál

rám emlékezve Helyes

Szeretlek Szeretlek

és két fivéred őrült

részeg ügyüket felvállalom

Túl sokáig voltam egyedül

Túl sokáig ültem úgy fel az ágyban
hogy nem érinthettem térdet férfiét
vagy nőét mindegy olyan szerelem kell
amelyre születtem kellesz most mellém
Tengerjárók az Atlanti-óceánon
félkész felhőkarcolók kényes acélja
Lakehurst fölött bömbölő léghajó fara
Hat nő táncol piros színpadon pucéran
Most a párizsi fákon zöld minden levél

Még két hónap és aztán otthon szemedbe nézek

2020.06.06.

Ma ismét a mai korhoz közelebbi időkbe kalandozunk.

Allen Ginsberg: A leples bitang

Csontjaimon csupasz hús
Ha tüzes Apolló sarkantyúz
Ha Fagyjankó kirúg rám
Zsákvászon a lábkapcám

Hamu hús és hó pofa
Sínek közt lötyögök ide-oda
Hulla a város az út kopár
Alszom a töltés oldalán

Levesem bádog csajkában
Cukrom a mások markában
Közel a sithez a Tigris-sor
Jól élek a szemetes kannákból

Korom az éj és vakul a szem
A gyár belében odalenn
Mezítláb rovom a puszta követ
Gyere és hallgasd nyög az öreg

Futok és félek pucér srác
Szívem hidege híd alatt ráz
Visítok rakpart parazsadon
Testem egy gáztartálynak adom

Lángol a hajam álmomban
Tüzel a karom és karmom van
Vas-királyé a törzsem
Szárnyam lecsüng törötten

Kurválkodók az éjben
Vak úton csontos holdfényben
Szűzek szajhák férfiak
Vétkezhettek leplem alatt

Ki tapad rám ha nő a sötét
Hashoz a has és térdhez a térd
Ki tekint csuklyás szemembe
Ki tapad zúzos ölemre?

2020.06.05.

Mára egy klasszikus jutott.

Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem!

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

2020.06.04.

Tegnap megint irodalmi szényen ért: magyar irodalomról beszélt egy holland, olyan dolgokról, amikről nem is hallottam. Persze ez inkább jó érzés, mint szégyen. Kristóf Ágotát is a Szabó Magda rajongó olasz kolleganőm miatt kezdtem olvasni, és örök nyomot hagyott bennem. Most pedig egy nyugdíjas hifi kereskedő könyvtára által ihletett költő következik. (Azóta rájöttem, hogy az egy másik Székely János, de sebaj, attól még olvashatjuk a verset.) Olyan verset válaszottam, ami passzol a utóbbi pár hét szerelmi ciklusába.

Székely János (1929-1992): Bolondos

Az első napsugár
Durva fürtödre száll.
Szent Mihály gyönyörű
Tornya új lángra gyúl,
S a fellegekbe szánt.

Búgó azúr szelek
úsznak a firmament
Taraján – végigcsordul
Arcodon mosolyod

S én könnyezem...
„Úgy, úgy, bolond gyerek,
Futnod hiába – vágyad
Örökös szomjúságra
Ítélte istened.

Úgy, úgy, bolond gyerek,
Fürdesd arcod a szélben,
S hidd, hogy szelíd az élet,
Szelíd és végtelen.

Ringasd el minden álmod,
Ringasd el ifjúságod,
Aludj, aludj, szegény.

Tündöklő glóriával
Dereng a tiszta bánat
Homlokod tükörén.”

Szólsz, s lehunyod szemed,
Olyan lágy a meleg,
Olyan jó, hogy vagyok,
Olyan jó, hogy szeretsz,
Olyan jó, hogy hajad
Vad fényrózsát remeg.
Míg porba hullanak
Korok és rendszerek.

2020.06.03.

Ma is egy Pilinszky vers, vagy mese. Szép a ritmusa, és átérezhető, ahogy az embert egyszer csak megtagadják.

Ének a kőszívű királyról

Sötét volt még az ég,
aludtak még a fák,
az ifjú, szép király
midőn nyeregbe szállt.
Még félig éjszaka
terült a föld felett,
az ifjú, szép király
lován hogy útra kelt.

Az álmos udvaron
igyekvő szolganép,
sietve futkosott,
sürgött a sok cseléd,
zajos vadászkutyák,
mohó ebek csaholtak,
űzték a vak homályt,
a halványuló holdat.

Kürtszó és fáklyaláng!
A vén kapus kitárta:
megnyílt a várkapu
hatalmas tölgyfa szárnya.
Mint jégverés futott
alá a kis csapat,
a vágtató király
nyomán a szolgahad.

Szép volt és fiatal,
gyönyörű a király,
de soha-soha szebb,
se ékesebb talán,
és soha szilajabb,
mint akkor korahajnal,
midőn vadászni ment
a fegyveres hadakkal.

A boltíves kapun,
a függő hídon át,
az éjszín lovasok,
a villámló paták,
zúgott a kis sereg
alá a városon,
király és szolgahad
a szűk sikátoron.
Mint jégverés elől,
riadtan félreálltak
a fák és kétfelől
az udvarok, a házak
és porba hullt a nép,
a város árva népe,
a föld porába dőlt,
az út porába, térdre.

Elébe hullt a nép,
de meg se látta őket,
a könnyeket a porban,
az arcokon a könnyet.
Sötéten ült lován
a király, s hallgatott.
Nyomában éjszinű
lovak és lovasok.

Nem élt uralkodó
a földön gazdagabb,
nálánál vakmerőbb
soha, se zsarnokabb.
Övé a föld, az ég,
övé volt, senki másé,
a roppant tengerek
egyedül a királyé!

Már túl a városon
lankás mezőre értek,
a nap korongja hogy
a füves földre lépett;
föltündökölt az ég,
s a reggel langy sugára
aranyból szőtt ruhát
terített a világra.

Zöldellő réten és
fölszántott földeken
lágy szellő fújdogált
puhán és csöndesen;
roppant erdőhöz ért,
s megállt a kis csapat,
a nyugtalan kutyák,
megálltak a lovak.

A tiszta csöndön át
vadászkürt hangja harsant,
hogy megrendült belé
a lég, és fölriadtak
az erdő vadjai;
zúgott és reszketett
a fölzavart vadon,
a szűzi rengeteg.

Gyilkolt a szörnyű had.
A levelek, a lombok,
a rémült fák felett
madársereg sikoltott.
Jajongva fölcsapott
és hullt alá a mélybe,
az üldözők nyila
amelyet szíven érte.

Röpült a gyilkos érc,
és ölt a véres kardvas,
futott a gyenge őz,
tépetten fútt a szarvas.
Összetört ágbogas
gyönyörűszép agancsa,
vérzőn bukott a rőt,
rogyott a holt avarra.

És harsogott a kürt,
és egész napon át
a gyilkos fegyverek,
szálltak a vad paták.
A nap is véresen
merült alá a mélybe.
Hatalmas éj terült
akkor a föld szinére.

Hatalmas éj borult
a rengeteg vadonra;
az eltévedt király
szolgáit szólitotta.
De sürgető szavára
csupán a rengeteg,
a sűrű, néma éj,
a síri csend felelt.

Hét nap s hét éjszaka,
hét hosszú éjszakán
bolyongott egymaga
az eltévedt király,
rengeteg mélyiről
míg végre kitalált,
és étlen, szomjasan
meglelte városát.

Sötéten állt a vár.
Az íves ablakok
halovány üvegén
izzott a telehold.
Palota kapuján
ugyan ki zörgetett?
Nézte a vén kapus
a késő idegent.

Álmából kelve a
hunyorgó szolganép,
a sok-sok álmos arc,
bámulta a cseléd,
ily késő éjidőn
a holdsütésen át
a néma udvaron
ki az, kit jönni lát?

S halotta szólni őt,
a sápadt idegent
tulajdon kisfia -
és nem ismerte meg.
És nem ismerte meg
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle.

És gyúltak mécsek és
lobogva éji gyertyák,
meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
szörnyű vonásait!
Öregen, összetörten
egy rémült idegent
látott meg a tükörben.

Akkor a szolgahad
levetve őt a földre,
karon ragadta és
a kapukon kilökte.
Az út porába dőlt,
hogy arca csupa könny lett,
oly végképp maga volt,
mire a porból fölkelt.

Fázott és éhezett,
nem volt, ki megetesse,
ily késő éjidőn
ki házába eressze.
Könnyek közt zörgetett,
könnyek közt és hiába,
a koldus idegent
nem volt, ki bebocsássa.

Kunyhóknak ajtaján,
holdfényes ablakon,
hiába esdekelt
a bezárt kapukon.
Dühödt kóbor kutyák
csaholtak a nyomába.
Jaj a földönfutó
királyok éjszakája!

Elhagyta városát,
hajdani palotáját.
A fagyos ég alatt
egekbe nyúló szálfák:
föltűnt a mély vadon.
A rengetegbe ment.
De nem fogadta be
a zordon rengeteg.

És nem fogadta be
egyetlen árva éjre
az űzött szarvasok
meghajszolt, büszke népe.
Irgalmat esdekelt,
elébük hullt az árva.
De nem fogadta be
a szarvasok családja.

És nem fogadta be
az erdők madara,
a menny lakói, a
fészeklakók hada,
a büszke szarvasok,
a tépett rengeteg
a hajdani királyt,
hazátlan öreget!

Hét álló éven át
bolyongott számkivetve,
hét álló éven át
nem lelve kegyelemre.
Pusztába ment, de a
sziklák is kitagadták,
tengerre szállt, de a
hullámok partra dobták.

Kívánta a halált,
de még annak se kellett.
Akkor a hajdani
király vad jajba kezdett.
Fölsírt boldogtalan
tenyerére borúlva,
mintha önnön szive
jajához folyamodna.

"Szegények közt szegény
lehetnék, csak lehetnék
- kesergett a király -
szolgák szolgája lennék!
Magányos gyertyaláng
szegények asztalán,
szegények éjjelén
vigyázó gyertyaszál!

Madarak fészkeit
ölelő semmi szél,
lennék a holt avar
szarvasok fekhelyén.
Darabka néma rög,
lennék a föld sara,
maga a puszta föld,
lennék a föld maga."

Akkor az ég alól,
miként az esti szellő,
a messze rengeteg,
eljött a távol erdő;
lombos karjaival
vigyázva betakarta,
mint tékozló fiát
tulajdon édesanyja.

És jött az ég alól
madarak csapata,
a távol, messzi menny
megannyi vándora.
Hűvös forrásvizet
és hozva édes termést,
csőrükből megitatták,
csőrükből megetették.

És jött a szarvasok
agancsos árva népe,
a büszke szarvasok,
eljöttek ők is érte,
s az elveszett király
törődött, gyönge testét,
a megtalált királyt
erős hátukra vették.

S ahogy mind közelebb
s közelebb ért vele
ős városához a
szarvasok menete,
törődött tagjai
megteltek friss erővel,
miként a tavalyi
faág, ha újra zöldell.

Megnyílott városa,
megnyíltak hajdani
hatalmas városa
ujjongó kapui.
S miként a hazatért
bűnbánók sírni szoktak,
sírt, csak sírt a király
hátán a szarvasoknak.

Ünnepi lobogók
lengtek az ég szinén,
fújta a vásznakat,
fújta a déli szél.
És édes ünnepek
szagos virágesője
hullt, hullt az utakon
a könnyes érkezőre.

Megállt a kis csapat,
megállt egy percre akkor,
s az ujjongók közül
egy csendes öregasszony,
ősi szokás szerint,
mit úgy kapott örökbe,
a király lábait
megmosta, megtörölte.

Fényes zászlók alatt
magas várába érve,
kicsinyke kis fia
futott, szaladt elébe.
Kicsinyke kis fiát
erős keblére vette,
erős keblére, s ott
zokogva átölelte.

Szép, ifjú asszonya
karján arany ruhával,
fehér inggel kezében
fogadta fenn a várban:
aranyló új ruhát,
új inget adva rája,
szép, ifjú asszonya
a könnyező királyra.

Leomló fürtjei
fénylőn körülragyogták.
Meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
ifjú vonásait:
szemében sűrü könnyel
megszépült önmagát
találta a tükörben.

Élt és uralkodott
még sok-sok évig aztán
országa népein,
hatalmas birodalmán.
Élt és uralkodott
még sok-sok éven át,
szeretve népeit,
szolgálva városát.

S hogy meghalt a király,
s könnyek közt eltemették,
századokon keresztül
őrizte még az emlék;
legendás életét
megőrizte a nép,
idézte, emlegette
a késő ivadék:

Volt egyszer egy király,
szép volt és fiatal,
de kőből volt szive,
gőgös volt és szilaj.
Sötétlő hajnalon
elment vadászni egyszer
szolgák hadával és
vérszomjas, gyors ebekkel.

Álló nap öldökölt,
de eltévedt a hajszán,
és ősz lett és öreg,
földönfutó aggastyán.
Elűzte őt a nép,
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle.

De szörnyű vétkeit
megbánta s megtagadta.
Eljött a rengeteg
akkor és betakarta.
Az ég madarai
megitatták, etették.
Erdei szarvasok
erős hátukra vették.

Kicsinyke kis fia
sírva futott elébe,
kicsinyke kis fia
apjának kebelére.
Fiatal asszonya
arany ruhával várta,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája.

2020.06.02.

Visszatértem Pilinszyhez.

Bár színem fekete

Végűl mindíg Isten útját követtem,
bár színem fekete.
Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
úgy leszek az üdvözültek sorában,
mint leeresztett sötét zászló,
becsavart lobogó,
szótlanúl és jelentés nélkűl,
és mindeneknél boldogabban.

2020.06.01.

Ma pedig ismét olvasói kérésre következik egy vers. Nagymamám születésnapjára is érdekes választás. Gondtalan kezdtem el olvasni, majd nem maradtam gondtalan. Minenki elhülyül...

Éveink hozadéka

Mindenki elhülyül, nem a bölcsességünk
növekszik évről évre; újabb
rossz szokás társul a régiekhez,
és jobban is ingerel, mármint a másoké,
mint annakelőtte; a magunkét
számbavesszük magunkban, elítéljük,
hanem szabadon eresztjük a többiek közt.
Holott közben gyarapszik, kinél hogy,
tudás és teljesítmény: érlelődünk -
de ember és a műve más-más körben köröz.
Egymásra utalva pedig, hisz olyan kevesen
egyívásúak, összejárunk
eltölteni a maradék időt,
átvánszorogni az ünnepek sivatagján;
szombat esték és vasárnap délutánok
karámjába terelődik a régi nyáj
most is, mint tavaly és tavalyelőtt,
és mint jövőre is nyilván, jövőre is.
Mint elszánt nevetés a régi viccen,
jelenlétünk fölharsan az ismerős
szobákban újra; mint a rettegés íze
a szürkülő ölelkezésben, visszatér.

2020.05.31.

Most egy kicsit más téma, egész nap a teraszon ültettem növényeket.

József Attila: Kerész leszek

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

2020.05.30.

Ezt a verset először egy színdarabban hallottam, Láng Annamáriával és Gyabronka Józseffel. Apuval láttuk a darabot, sosem fogom elfelejteni: El nem küldött levelek. Egy szerelemről szól, ami sosem valósult meg. Vagy az egyik fél volt egy arra nem alkalmas életszakaszban, vagy túl fiatal volt, vagy túl öreg, vagy csak épp rossz vonatra szállt. "A kövér hold, a fogatlan vén ripők, kilesi a szerelmesek minden titkát". És íme a vers, ami a színdarab szórólapján volt, talán sikerül fejből leírni. (Nem sikerült fejből leírni, csak sorokra emlékeztem.) Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 12.

Az illatod bolondja voltam,
úgy hajtottam hozzád a fejem,
mint télen illatos, idegen
párás virágokhoz, amelyek
japán vázában remegnek egy
alkonyuló szobának asztalán
és az illatuk a nyárról mesél.

Oly vigyázva, halkan csókoltam
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon
és sokáig megmaradj nekem,
de hiába az illatod elszállt
és én egy régi parfőmnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson.

2020.05.29.

És az ígért Radnóti vers. Több is eszembe jutott, szerencsére így a bőség zavarában "szenvedek". Nem felejtettem el a kérést sem, olvasok majd kortárs verset is! Egyelőre nem tudom Radnóti szerelmes verseit kiverni a fejemből.

Radnóti Miklós: Szakítottunk

Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugye-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyárt
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már

2020.05.28.

Ismét kedves beküldőnk verse következik József Attilától. Nagyon-nagyon örülök a folyamatos hozzászólásoknak. Ha így folytatódik, Emília, megkapod a leghűségesebb versolvasó címet! Meg is feledkeztem erről a versről. És meg is lepődtem, hogy te javasoltad. Erről Radnóti szerelmes ciklusa jut eszembe, az is jön majd egy nap.

József Attila: Szerelmes vers

Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak,
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!

2020.05.27.

Leemeltem a Pilinszky kötetet a polcról és alig tudtam letenni. Az első választott vers:

Fátyol

Nincs nap. Nincs hold.
És nincs gyerekkor.
És főként föld nincs, anyaföld.

Nincs koporsó és nincs haza.
Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,
fejünk alá igazitott halál.

Tűhegyen forog, aki él,
s a mi békénk, az se egyéb,
mint egy lekonyult szárny, mely ráalél,
mint egy levetett, vagy le se vetett
menyasszonyfátyol ájul rá a szögre.

Fityeg.

Fityegünk

Temetőnk sincs.

2020.05.26.

A polcon jóga közben a Pilinszky kötetre tévedt a szemem. Legközelebb ki is nyitom! Most csak emlékezetből közlöm a könnyűzene által népszerűvé tett négysorost.

Pilinszky János: Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

2020.05.25.

Maradunk József Attilánál. Mint fösvény eltűnt aranyát, e bűnt keresem én... És észreveszek valakit, ki szemmel, melegen jelez, csak ennyit: Vannak itt s te nem vagy idegen...

József Attila: A bűn

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.

És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.

Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.

Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.

És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...

Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.

Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem

2020.05.24.

Tegnap szó volt a kanalas gémről, és semmi köze nem volt a vershez. Ezt szeretném pótolni József Attila versével.

József Attila: Medáliák

3

Totyog, totyog a piócahalász,
bámul, bámul a sovány kanász,

lebeg, lebeg a tó fölött a gém,
gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény -

egy fáradt alma függ fejem felett,
a hernyó rágott szívéig szemet,
kinéz hát rajta és mindent belát,
virág volt ez a vers, almavirág - -

2020.05.23.

Itt későn esteledik. Ha sötét van, az azt jelenti, tíz óra elmúlt. Néha napközben jön egy cinke a teraszra. Ma szórtam ki magvakat, hátha megeszi. És láttam ma kanalas gémet. Amikor ezt elmeséltem, az kérdezték: az olyan mint a gólya, csak fura a csőre vége? Végülis igen. Amíg kanalas gém van az ember nem zuhan.

Zuhanás a Semmibe

Most szeretnék egy förtelmest zuhanni
A Semmibe
S minden készet nemesen másnak hagyni.

Úgyis halál volna egyetlen szépem
S késlekedik,
Mint vicinális sötét, kis vidéken.

Fölkinálom, két nyúlt karom föltartva,
Életemet.
De az a gúnyos Sors nem akarja.

Hát én legyek magamnak durva őre
És a Halált
Én invitáljam előbb és előre?

Gyönyörködöm ma is az őszi Napban
És örülök,
Hogy úgyahogy, de élőn megmaradtam.

Gyönyörködöm a földi gyönyörökben
És utamon
Szabad az út, csak jönnének még többen.

Én egyre vágynék: förtelmest zuhanni
S mégis élve
Semmisülni, élni, vágyni és kapni.

2020.05.22.

Ma megint Ady.

Ady Endre: Egy párisi hajnalon

Sugaras a fejem s az arcom,
Amerre járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom az alvó Párist,
Fényével elönt a hajnali Nap.

Ki vagyok? A győzelmes éber,
Aki bevárta, íme, a Napot
S aki napfényes glóriában
Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? A Napisten papja,
Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben
Gyujtom a lángot a máglya alatt,
Táncolnak lelkemben s a máglyán
A sugarak, a napsugarak.

Evoé, szent ősláng, Napisten.
Még alszik itt e cifra rengeteg,
Én vártam, lestem a te jöttöd,
Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.
Boldog Ad-üköm pirosabb legény
Volt, ugyebár, mikor papod volt?
Hej, sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton keres,
Táltosok átkos sarja talán.
Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
Ki sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Keleti vérem, ez a lomha,
Szomjúhozóan issza Nyugatot:
A Napisten legbúsabb papja,
Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

Egy nóta csal. Rég dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,
Egy illat űz, csodavirágból
Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás
Száll előttem s én lehajtom fejem,
Várok valamit. S amit várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

Mit várok? Semmit. Egy asszony
Utamba állt és néha csókot ad:
Sohse látott ez a csókos Páris
Betegebb és szomorúbb csókokat.

Várok. Lesz egy végső borzongás,
Napszálltakor jön, el fog jönni, el
S akkor majd hiába ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

Elmúlik a Napisten papja,
A legfurcsább és a legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt élt
S aki még Párisban sem szeretett.

Evoé, szent ősláng, Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva zúg,
Új csatára indul az Élet,
A nagyszerű, a pompás, a hazug.

Én is megyek, kóbor, pogány hős,
Új, balga Don, modern, bolond lovag,
Ki, mi van is, irtja, kiszórja
Önlelkéből az áldott álmokat.

Sugaras a fejem s az arcom,
Zúg a harang, megyek lassan tovább:
Megáldozott a dús Párisnak
Kövein a legkoldusabb nomád.

2020.05.21.

Ma végre egy kortárs költő! Tőlem, és nem a beküldőktől!

Pályi Sándor Márk: Majd beülünk egy autóba

Majd beülünk egy autóba
(ha lesz egy autóm)
Nagy Zsófival
(limuzin lesz)
és nekivágunk az útnak
vidéki panzióban alszunk
noha nem szeretem a vidéket
és amíg az autó műszerfalát nézzük
(nézzük és hozzányúlunk)
azt a sok kis világító magvat
mindennek magvát
valamit beszélgetünk
csak ne legyen rossz íze
csak ne legyen rossz íze a cigarettának
és a vidéki főút-panzió teraszán
(ami valójában erkély de mi terasznak nevezzük)
tovább írjuk a történetünket
mint ezen a kis budai belső udvaron
ma délelőtt
és minduntalan
visszfények minduntalan

2020.05.20.

Az oldal lehet, hogy Ady Endre rajongó klubbá alakul. Pedig kapok nagyon jó beküldéseket! És főleg kortárs költőket is. Egyik évfolyamtársam novelláját olvastam épp. Majd máskor, igazán olvasok újat. Mára pedig Ady.

A csodák esztendeje

Összeszaladt Ősz, Tél, Tavasz, Nyár,
Folyók mély bölcsőkből kikeltek
S engem elhagynak már azok is,
Akik eddig szívvel sziveltek.
Valaki megőrült az Űrben,
Valamely Nap járja bolondját,
Valaki mindent összezavart
S üstökösök jövését mondják.
Nagy vágy-kötelek elszakadnak,
Ébrednek oktalan szerelmek
S karunkon a régi örömök
Lesznek bús, utálatos terhek.
Bicskák szomjasabbak a vérre
S gőzösök egymásba szaladnak
S akik szerették az Életet,
Most nagy Halál-légyottot adnak.
Ki csinálja, ki jár közöttünk?
Egymás mindene minden-minden
S a felhőt az a Cél kergeti,
Mely itt tapos a lelkeinkben.
Egy pillanat és minden más lesz,
Más a holt Tenger, más az örvény
S másképpen villan meg agyamon
Minden gondolat, minden törvény.
Jaj, jaj, be félek, félek, félek:
Mi lesz vajon, jaj, mi lesz holnap?
Messze világok szeszélyei
Nekem holnap mit parancsolnak?

Hogyan tiportat el a sorsom,
Hogyan hal el minden, mi drága?
Óh, örök titkoknak szomorú,
Borzasztó, egységes világa.

2020.05.19.

Amikor nincs új beküldő, vissza-vissza térek, teljsen elfogultan, Ady Endréhez. Tegnap este lemezről hallagattam Latinovitson, ahogy szavalt. Mint gyerekkoromban. Szeretem Ady prózáját is hallgatni. "A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differnciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre." Ez egy vers oldal, szóval következzék Az izgága Jézusok.

Ady Endre: Az izgága Jézusok

Kegyes hölgy Krisztust egyszer szült, rég
S azóta is hiába várjuk
Rívó anyától s jámbor csemetétől
Hozsánnás idők teljesültét.

Soha bizony nem nőtt ily nagyra
S ilyen gyötrőn feszültre várás:
Mintha virradni utálna az égbolt
S mintha mindig csupán virradna.

Néha ébreszt víg hajnal-ének
S rá nyögve sóhajt vajudó vágy,
Megvadulnak a nászbeli bús párok,
Mintha Krisztust teremtenének.

S az idők mégis állnak, várnak
Régi Krisztus kis bűvkörében,
Síró anyáktól vidám megváltója
Sohse fog jönni a világnak.

Sok-sok Krisztust, de mosolyogva
Küldjetek el, friss anyák, hozzánk,
Pálmák napján nem csöndes szamárhát kell,
De tűzszekér égig robogva.

Sok-sok harcos s diadal-ének,
Sok vakmerőség, vér, tűz és hit,
Ezt hozzátok, elkrisztusodott, bús,
Keresztfás, szikkadt anyaméhek.

Vörös Krisztusoknak izgága,
Tavaszi hadja, várunk, várunk,
Mert a világ megszenvedett, megérett
S jussára méltó: a világra.

Kik immár nemcsak harcot hoznak,
De a harcot végigharcolják,
Tapsolj, Élet, kikkel régen tartoztál,
Millió, jövő Jézusodnak.

2020.05.18.

A mai verset Miklósnak köszönhetjük, köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem! Az értettségi esszém jutott eszembe (több, mint 15 éve, sajnos), aminek a címe (három választható cím közül) ez volt: az egyetelen állandó dolog a változás. Az ember mindent megszok, és a változásra reagál. Nem a helyzet a rossz, a változás nehezíti meg. Ahogy elkezdeni futni nehéz, pár kilóméter után a test teszi a dolgát, a szaglóhám is elfárdat, és a büdös, csak pár percig büdös. De inkább lássuk a verset.

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

2020.05.17.

Nevessünk tovább! Szegény boldogtalan sünön.

Romhányi József: Egy boldogtalan sün panaszai a halovány Holdnál

Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat,
céltábláját az emberek gúnyának.
Engem senki nem cirógat, becézget,
mert a bőröm egy kicsit recézett.
Hogy irigylem a nercet, a hódokat!
Nekik kijár elismerés, hódolat.
Hányszor kértem a bennfentes rókától
hogy legyen az én ügyemben prókátor.
Könyörögtem: szólj a szűcsnek, bátyuska
protezsálj be prémesállat státusba
vagy vegyen be legalábbis bélésnek.
De hiába! Nem enged a kérésnek.
Értékemért agyon sose csapnának,
nem kellek én se muffnak, se sapkának...
Így kesergett sündörögve, bujkálva,
míg egy fakír nem került az útjába.
Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:
- Jössz a szögeságyamra, te kispárna!

2020.05.16.

Folytassuk a nevetést, Varró Dani után Romhányira gondoltam.

A pék pókja

Az apróka
pók-apóka,
s a porhanyó
potrohú
pókanyó
a pékségben
a szennyezett
mennyezetre
nyálból való
máló
hálót
font, -
pont.
A kópé
póknép
pótlék-
hálókat eresztve
keresztbe
a pókasztal fölött,
hálóból ebédlőt kötött.
Félt a péppel pepecselő pék,
hogy odapök
a pók,
illetve a liszttel
hintett púpos pépre tisztel.
Ezért leseperte az apróka
pókpárt a padlóra.
Csattant a fapapucs -
Fuccs!
Így járt pórul a két pupák
pék
pók.
Pukk.

2020.05.15.

Most kivételesen nem Bob Dyalnről, hanem csak úgy eszembe jutott Varró Dániel. Volt egy könyvem tőle, ami sajnos a költözés során egy dobozban, Ady Endrével karöltve, más tulajdonoshoz jutott. (A szállítócég állítja, hogy az ő dolgozói könyvet még véletlenül sem lopnak!) Remélem az új tulajdonos élvezi a doboz tartalmát. De vissza Varró Dánielhez! Andi, neked biztosan tetszene, kicsit olyan, mintha keresztezték volna a svéd gyerekverseket és Romhányit. Bár van pajzánabb Varró vers is, de azt még meggondolom, hogy közzétegyem...

Kistesó

A kistesó az ordibál,
a kistesó az hisztis,
kaját a székből eldobál,
és szétszedi a sínt is.

A sínt azt sajnos szétszedi,
a kistesó az rombol,
a kistesó gonosz dzsedi,lelézerkardozom jól.

A kistesó az bajt csinál,
az felborít meg eltép,
a kistesó az Jancsikám,
hát hányszor mondjam el még?

A kistesónak van cici,
de fagyi nincs, csak tölcsér,
a kistesó az még pici,
a nagy dömperre fölfér.

A kistesó a viccemen
nevet, min más csak hajtép.
A kistesónak sicc! De nem
megy mégse sajnos arrébb.

A kistesó a félelem,
hogy el akarja venni!
A kistesót, míg énvelem van, nem bánthatja senki.

Leszek, ha éri támadás,
háromszáz hősi hellén,
nem tűröm el, hogy bántsa más!
Kupáncsapom, ha kell, én.

2020.05.14.

Egy másik Bob Dylan dalról pedig Robert Burns jutott eszembe.

Robert Burns: Ha mennél hideg szélben...

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett,
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt,
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

2020.05.13.

A mai verset Bob Dylan egyik legújabb dala miatt kerestem meg.

Walt Whitman (1819-1892): Ének magamról

51

A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.

Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)

Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)

Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.

Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?

Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?

2020.05.12.

Csak úgy eszembe jutott.

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

2020.05.11.

Bödöcs Tibornak köszönhetem a következő verset: "Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás".

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

2020.05.10.

Ha már tegnap említettem, íme Radnóti. Ajánlom az utolsó sorát összehasonlítani a tegnapi vers utolsó sorával.

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

2020.05.09.

A következő verest először a nagymamám könyvében olvastam. Azóta hallottam megzenésítve is. Az utolsó sor valahogy ismerős volt, mintha hallottam volna már valahol: Radnóti. És nem meglepő módon, vajon ki fordította a verset?

Quintus Horatius Flaccus (i.e. 65- i.e. 8): Lydiához

Míg én voltam a kedvesed,
s felfénylő nyakadat még nem ölelte más
ifjú, míg veled éltem én,
nálam jobban a dús perzsa király sem élt.

Míg más nem hevített, csak én,
míg el nem ragadott tőlem a trák Chloé,
rólam szólt a dalod s olyan
híres voltam, akár hajdani ősanyánk.

Lantot penget a szép Chloé,
fenséges szerető és dalos ajkú is;
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált boldogan érte én.

Engem meg Calais szeret,
testem most vele ég egy szerelem tüzén,
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált kétszer is érte én.

S mit szólnál, ha a régi láng
fellobbanna ma és szőke Chloé helyett
hozzád kötne a vágy megint,
ajtóm újra neked nyílna ki Lydiám?

Szép csillag Calais ragyog,
náladnál meg a bősz Ádria sem vadabb,
nád sem hajladozóbb, de nézd!
csak véled tudok én halni is, élni is!

2020.05.08.

"A valóság elpereg, és megmarad a látszat"

József Attila: Könnyű, fehér ruhában

Mindent, mi nem ennivaló,
megrágtam és kiköptem.
Magamtól tudom, mi a jó
s hogy egyremegy, szappangolyó
vagy égbolt van fölöttem.

És tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.

Nem szeretnek a gazdagok,
mig élek ily szegényen.
Szegényeket sem izgatok,
nem állok én vigasznak ott,
ahol szeretni szégyen.

Megalkotom szerelmemet...
Égitesten a lábam:
elindulok az istenek
ellen - a szívem nem remeg -
könnyű, fehér ruhában.

2020.05.07.

Ma Ady következik.

Ady Endre: Valaki útravált belőlünk

Valaki útravált belőlünk
Schöpflin Aladárnak küldöm.
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.

2020.05.06.

Vidámabb mű következik, megint csak Radnóti tollából.

Radnóti Miklós: Pogány köszöntő

Nézd! dércsipte fáink megőszült
fején ül most a szél és lengő
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!

Csorgó nyálával békés borjú
lépdel még szekerünk után, de
már nem kószál szárnyas szavakkal
szájunk körül halovány ámen!

Megmosakodtunk! tornyok között,
fákon pihenő szélben és most
megőszült fák közt csókokkal tarkán
pogány szemekkel kitavaszodtunk!

A testünket nézd! együtt fakad a
rüggyel drága hús és napbadobált
csókjaink után boldog torokkal
így, istentelenül fölsikoltunk!

2020.05.05.

Ma ünneplik Hollandia felszabadításának 75. évfordulóját.

Radnóti Miklós: Tört elégia

1

Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:

államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.

S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.

2

Most estébe fordult e sánta vasárnap
és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
a polcokon s fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
és apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é, vagy várjon-e még?

Hát villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
s apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.

S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.

3

És mindennap újszülött borzalommal élek
s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
gond íze járul s egyre vadabb bennem
a szomorúság.

De néha azért ő, ha azt hiszi
nem veszem észre, titkon hisz egy istent
és ahhoz imádkozik értem.

2020.05.04.

Megint visszamentünk a holland költészethez, és egy időszerű vers következik az egykori református lelkésztől.

D. R. Kamphuyzen (1586-1627): Májusi reggelen

Mily bölcs a Teremtő s mi jó,
Ki mindent alkotott!
Ki minden élőt gondozó,
Mit szem megláthatott.

Ki áll a mindenség fölött
Védőn s ki nem merül;
Kitől a változás között
Minden megédesül.

A zord, hideg tél hogy lejárt,
Sok gond elszállt vele;
A földnek arca szépre vált
S elmúlt, mit szenvede.

A szent természet újra él,
Üde s ifjú megint
S az Úrra, sok áldásiér',
Hálásan feltekint.

A május, melynek kelleme
Előre boldogít:
Szívünk gyönyörrel tölti be
S elűzi gondjait.

A május úgy elandalít,
Mindent széppé teszen;
A lég üde, a nap vakít,
Szellő leng csendesen.

Az éjjel langyos harmatot
Hullajt a földre le,
Amelytől arca felragyog
S hálával van tele.

Virág-ruhába öltözik,
Min mézet gyüjt a méh;
Pacsirta zengve röpködik,
Míg száll a fű közé.

Virágbokron bimbó fesel,
A fák lombbal tele;
Az állat dús mezőn legel
S jókedvvel járja be.

Ez megtalálja mindenét
S szenved türelmesen;
Csak ember az, balgán, ki vét
S folyvást békételen.

Erénye gyarló s vágyait
Míg szertelen szövi:
Zavarja mások útait
S magát is üldözi.

S éltét, amely nem tart soká,
Hanem csak pillanat:
Kettőzve bajt, tékozolá,
Míg rajta áthaladt.

Az állat öntudatlan él
S nem féli a halált;
Az ember vágyakat cserél
És hányszor holtra vált!

Óh volna bár erénye több,
Tudása meg kevesb;
A lelke, szíve érezőbb
S értelme nemesebb!

Az élet, mit ember betölt,
Ha volna bölcs s komoly:
Egy Éden lenne majd a föld,
Míg most: inkább pokol.

2020.05.03.

Ady Endre versével köszöntök minden Édesanyát! "Ilyen volt a legszebb asszony, az én fiatal anyám."

Ady Endre: Az anyám és én

Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, a büszke
Kreol-arca vakított.

Szeme, vágya, eper-ajka,
Szíve, csókja mindig könnyes.
Ilyen volt a legszebb asszony,
Az én fiatal anyám.

Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.

Bizarr kontyán ült az átok.
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a legbizarrabb,
A legszomorubb fiút.

Ő szülje az átok sarját
Erre a bús, magyar földre,
Az új hangú tehetetlent,
Pacsirta-álcás sirályt.

Fénye sincs ma a szemének,
Feketéje a hajának,
Töpörödött, béna asszony
Az én édes jó anyám.

Én kergettem a vénségbe:
Nem jár tőle olyan távol
Senki, mint torz-életével
Az ő szomoru fia.

2020.05.02.

Ma pedig ez a Pefőfi vers jutott eszembe.

Petőfi Sándor: A bánat? egy nagy óceán.

A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

2020.05.01.

Jöjjön ma is egy Karinthy, de Frigyes.

Karinthy Frigyes: Zivatar 1927. április 2. délután

Tavaszi felhők közt hirtelenül
Megvillant valami - cikázó harangnyelv
S a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.
Egyet ütött csak
És egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:
Vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!
Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted süllyedő hajómról a S.O.S.-t!
Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.

2020.04.30.

Nagyon megörültem a mai versnek, köszönöm szépen a beküldést, Emília! Eddig te vagy a legtermékenyebb olvasónk! A szerenád megütött. Az ember elfelejti két határidős munka között hogy ilyen különleges érzések is léteznek valahol a szív repedéseiben.

Karinthy Gábor: Szerenád

Azért jöttem, hogy felkeresselek.
Azért jöttem, hogy fenyegesselek,
hogy megharapjalak, hogy üsselek.
Azért jöttem, hogy megszeresselek.

Azért jöttem, hogy megsirassalak.
Azért jöttem, hogy szívig hassalak,
hogy könnyeimmel vérig mossalak.
Azért jöttem, hogy felforgassalak.

Azért jöttem, hogy cirógassalak,
hogy dédelgesselek, nógassalak.
Kettőnk fölött is lebukik a nap:
azért jöttem, hogy egyszer lássalak.

2020.04.29.

Egy nagyon különleges József Attila verset idézek ma. Ahogy az álló Isten lenézett, nem segített, de mégis ott volt! Milyen lehet megérezi, hogy van ott valami, de nem segít. Úgy segít, hogy nem segít. Milyen egyszerű ez a mondat, és mennyi igazságtartalma van. Mekkora ajándék az a szabadság, amikor az ember nem kap segítséget, és rájön, hogy saját erejéből is képes fölállni.

József Attila: (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...)

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

2020.04.28.

Ha nem kapok új javaslatot, akkor saját kedvenceimből válogatok. Így megint Ady következik, és a vers Kati néninek szól, akitől először hallottam erről a versről.

A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

2020.04.27.

Mára is Ady jutott.

Ady Endre: Most ölelne valaki

Most ölelne meg valaki,
Most jönne az igaz asszony,
Ki csak egy kicsit öleljen,
De nagyon marasszon.

Most ölelne meg valaki,
Lehetne tiszta leányzó,
Hogy ömlene telt keblére
Az édes, a lágy szó.

Most ölelne meg valaki,
Valaki, hogy emlékezzem:
Sohse öleltek még némbert
Vissza szebben.

Most ölelne meg valaki,
Mikor futni kéne futva,
Mikor: ébredek-e holnap,
Isten tudja.

Most ölelne meg valaki,
Szép nőstény, könnyes és szánó:
Bűnbánó és dalos némber,
Víg bűnbánó.

2020.04.26.

És most egy örök kedvenc következik. Boldogok mind, kik szirthoz hasonlítnak.

Ady Endre: A szerelmetlenség istenéhez

A Sionnak hegyén szerelmetlen,
Boldog, ékes, hideg Valóság,
Én Istenem, szabadíts meg engem.

Kikért büntetsz, hogy igy szétomoltan
Még mindig fájnak a szerelmek?
Hűs vérűek unokája voltam?

Kikért büntetsz, hogy félve, utálva
Kit szeretek, nem szökök tőle
S nyomorultan huzódok utána.

Boldog minden rossz fiad, leányod
Kik szerettetvén nem szeretnek,
Vágyakkal őket meg nem alázod.

Boldogok, kik szirthoz hasonlítnak
S nem rózsáihoz hő-vizeknek,
Melyek buzgón, halálosan nyitnak.

Óh, én, világ eleven halottja
Csufja, gyávája, elveszettje,
Mindenkinek bus odaadottja.

Óh, én, kinek gőggel szerettetni
Volna szabad csak s nem vagyok más
Csak másokhoz ösztönözött semmi.

A Sionnak hegyén szerelmetlen,
Boldog, ékes, hideg Valóság,
Én Istenem, szabadíts meg engem.

2020.04.25.

Megint egy flamand költő következik. Ha leszáll az éj, kigyúlnak a fények, a fáradt lelkek egymáshoz érnek. Fülke fényben. Az esti sötétségben minden kicsit más, eloszlanak a körvonalak, legyengülnek a gátlások, elfogy az erő, és valahol az ablakok mögött meghitt világosság látszik.

Julius de Geyter (1830-1905): A város éjjel

Ki járt valaha nyári éjszakában
Falvak között, mikor hold nem sütött,
A táj felett mikor sűrű homály van
S az ég csillagruhába öltözött?
S látott-e ekkor a homály felett
Feltűnni messze egy-egy tűzhegyet?
A város az, mely alszik, álmodik,
Mint egy királynő, puha selymes ágyon,
Körűle lámpasor s a dús hálószobákon
Átrezg a fénysugár s halványkodik.
S éppúgy, miként ha szép hölgy ébredőben,
Egész csapat leány munkába áll,
Tesz-vesz, sürög, előkészítve bőven
Mindent, mi a Szépség díszére vál:
Hajnal körül a jó falusi nép
A városért éppígy munkába lép.
Mit kert, mező, gyümölcsös rendre érlel,
Mit ól, akol az élvezetre nyujt,
Jóval előbb mint a hajnal kigyúlt:
Hordják, viszik hajókon, vagy szekérrel
Hogy mire felkel az álomszuszék:
Belőlük majd jóízűet egyék!

2020.04.24.

Ma egy klasszikust olvashatunk. Bár szerettem volna kevésbé ismert verseket közölni, ma mégis ez jutott az eszembe. Tegnap láttam egy kérődző tehenet, olyan boldogan (legalábbis annak tűnt!), hogy eszebe jutott a másfél mázsás boldogság. Itt biztos tehenet írt volna József Attila. És ma is mennyire igaz, hogy a világ egyik felében történik valami, és hat a másikra: akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ...

József Attila: Eszmélet

1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8
Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

2020.04.23.

Belekeveredett megint egy dalszöveg, de úgy éreztem meg kell osztanom. "De főleg az volt igen kínos, hogy amikor eltemettek, a rám került súlyos földtől nem láttam, hogy az élet szép,".

Lovasi András: Egy az egybe

Fehéreket forgatok meg,
A földön kiterítve fekszenek,
Én a tőröm keresem.
Bár nem kenyerem a dicsekvés,
De hát megint győztem,
És a gyerekkor amíg tartott,
Winnetouként begyűjtöttem
Sok-sok, igen sok szőke skalpot.
És Szilaj Ló és Vörös Felhő,
Tehát sziú is voltam néha,
Meg Ülő Bika az tényleg győzött,
Bár elég régen még a
Sebesült Térd nevű patak
Jut eszembe nekem így most.
Ott meghaltunk mi is páran,
De főleg az volt igen kínos,
Hogy amikor eltemettek,
A rám került súlyos földtől
Nem láttam, hogy az élet szép,
És azóta ott lenn pörköl
Valami pokol, de így most
A tőröm hogyha meglenne,
Azzal kivágnám én magam,
S nem pörkölődnék tovább benne,
S elindulnék nagy szellemként
Rendet rakni a világba'.
Ahol baj van, Robin Hoodként
Lőnék én minden irányba,
Ahol meg jó, ott kiskabát
Lennék egy milliomos fián,
Vagy Télapó, hogyha lehet,
Télapó halott indián.

2020.04.22.

A tükörbe néztem fogmosás után, és nagymamám egyik kedvenc verse jutott eszembe. (Másik kedvence itt található.)

Heinrich Heine: Memento

A hajad oly fekete,
a ruhád oly fehér:
az ifjuság igérete
az élettel felér.

Ó, csal az ember élete!
ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér...

2020.04.21.

Ma is folytatjuk kalandozásunkat a holland költészetben.

W. G. Nouhuys: (1854-1914): Hiszem ember vagyok

Óh ne mondd azt, ne mondd soha:
"Hiszen ember vagyok!"
Ennél dicsőbb nevet neked
Én nem kívánhatok.

Légy ember! Lelked fogja át
Az eszmék nagy körét;
S árassza szíved szüntelen:
Szeretet özönét.

Légy büszke rá, hogy nem hajolsz
S szenny hozzád nem tapad;
S annál, kit szenvedély vezet:
Te, többnek tartsd magad!

Jó úton hogyha indulál:
Járj rendületlenül;
Barát, nő, gyermek: jó, ha társ;
Ha nincs: hát egyedül!

Tisztult tudás s hő érzelem
Ha embert áthatott:
E névnél szebbet én neked
Már nem kívánhatok.

2020.04.20.

Ma is a holland költészettel foglalkozunk: J. P. Heije amszterdami orvos verse következik.

J. P. Heije (1809-1876): A vízililiom
Tavasz mosolyg; a völgy zöld szőnyegével
Szegett tavon fehér virág fesel,
A nyár csodája!... Hab ringatja el,
Takarva lomb s virágok függönyével.

Fehér kehely, zöld foglalatba zárva
Pompáz, miként a női szűz-erény,
Reá omol vakító déli fény
S mint egy királynőt rengeti vízárja.

De még alig hull sárga lomb a fákról
S a hűs habok ölébe visszaszáll...
Fény, napsugár rá többé nem talál.

Így fosztatunk meg álmaink honától!
Költészet és szerelmünk tűnve már...!
S a percnyi üdv fejében ez: nagy ár.

2020.04.19.

Ma ismét egy svéd gyerekvers következik, Anditól. Köszönjük a beküldést!

Ingrid Sjöstrand: A felnőttek furcsák néha

A felnőttek
furcsák néha.

Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.

Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
- biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával például.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával,
pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti
és ugyanazt utálja, mint én
- Ulla-Gullát például.

2020.04.18.

És megint szerelem! A tegnapi versről - ahogy újraolvastam - jutott eszembe.

Siv Widerberger (1931-): Szerelem

Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy, vörös és elálló
fül.

2020.04.17.

Hiába próbálom elkerülni a szerelmet, visszajön! Mindezt Andinak köszönhetem, és Fodor Ákos versének. Le sem lehet fordítani (mondjuk angolra vagy hollandra), a magyar nyelvnek vannak ilyen remekei! (Na jó, fukarak vagyunk a névmásokkal, úgy is lehet mondani.)

Fodor Ákos: Tündérpárbeszéd

– Tudsz játszani?
– Tudok.
– És szeretsz is?
– És szeretlek is

2020.04.16.

Nem akarom ismételni magam, (de fogom!), ma ismét Rutger Kopland következik, de már vidámabban. Fogadják szeretettel a friss salátát!

Rutger Kopland (1934-): Friss saláta

Én mindent elviselek.
Ha kiszárad a bab,
elhervad a virág, a saroknyi
krumplit ássák, elnézem száraz
szemmel. Ilyesmi
nem rendíthet meg.

De fiatal saláta szeptemberben
frissen ültetve, gyengén
nedves ágyba, azt nem.

2020.04.15.

Ma megszakítom a szerelem áradatát, majd egyszer talán visszatérek (ennyit a következetességről, bár sosem ígértem szerelmesvers-sorozatot, csak napi verset). Kíváncsi voltam hollandia költészetére, és ez volt az első vers, ami szembejött. Lehet, hogy nem ezzel javítom a hangulatot, de nem tudtam nem közölni, úgy megfogott.

Rutger Kopland (1934-): „Á”-kisasszony

Szeptember 19-én egy ködös
szeptemberben, „Á”-kisasszony
„Mindég elégedett” nevű hajójának
rossz oldalán kilépett
a Meppeli-Mélybe.

Már hideg volt, és a
kályhát sem tudta begyújtani,
édesanyja is éppen meghalt,
mindent rozsda evett vagy recsegett,
s a kajütből úgy tűnt:
isten és a szociális hivatal nem elérhető.

Elhagyta a fedélzetet.

2020.04.14.

Folytatódik szerelmesvers sorozatunk, még minding maradunk az oroszoknál.

Afanaszij Fet (1820-1892): Holdfény

Gyere a kertbe kedvesem,
kint sárga hold ragyog,
gyere, oszlasd el lelkemen
a néma bánatot.

A tó csillog, akár a réz,
a tücsök dalba fog,
patak, malom távolba vész,
a sárga hold ragyog.

Álmodva issza be szemem
a lágy varázslatot,
gyere a kertbe, kedvesem,
kint csak a hold ragyog.

2020.04.13.

Elég a szomorúságból, irány álmodozni! És mi másról álmodoznánk, mint szerelemről! Volt régen egy sorozat, bársonykötésben, különböző országok szerelmes verseiből. Ma az orosz kötetet nyitottam ki.(Galgóczy Árpád fordítása)

Vaszilij Zsukovszkij: Dal

Mikor még bírtalak, akár egy bűvös álom,
Öröm s lelkes gyönyör közt telt az életem.
De most már nem szeretsz, - ma mindezt hol találom?
Ó, jaj! A mámor is szerelmed volt nekem!

Mikor még bírtalak, tehozzád szállt a lelkem,
Te voltál ihletőm, neked szólt énekem.
de most már nem szeretsz, nincs mit megénekelnem:
Ó, jaj! Az ihlet is szerelmed volt nekem!

2020.04.12.

Ma is egy kedves beküldőnk, Emília verse következik. Két okból is nagyon köszönöm a beküldést: először is, ma reggel nem volt ötletem, ihletem. Másodszor, a vers megszépítette a napot. Most olvastam először, és megkönnyíti ezeket a napokat. Nem beszélve a holland tulipánmezőkről. Igen, azok nagyon szépek! Közel vagyok hozzájuk, és most már biztosan virágba borultak. Majd jövőre. És míg az ember kicsinyes álmokkal tulipánmezőkön vitorlázik, a költő csak annyit kér: "Add világítanom, míg besötétedik."

Gergely Ágnes: Fohász lámpaoltás előtt

Uram, óvj meg a tökéletességtől.
Mint vasalópokróc szélén az ékalakú
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát. E városban,
hol a két part egymást vicsorogva nézi,
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha
tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”,
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan
ritkán látható az esthajnali csillag, régi
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a
szétragadt világban nem látjuk egymást.
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban
őslények emlékezetével
add világítanom, míg besötétlik.

2020.04.11.

Milyen szép nap ez a mai! Minden évben örülök neki. Gondolkodtam, mit választhatnék a költőtől. És eszembe jutott egy vers, amit valaha valakitől kaptam. SMS-ben (mondtam, hogy nagyon régen történt) küldtem neki egy verscímet (szerelmesvers volt, azt hiszem Radnóti), és tűkön ülve vártam a választ. Majd egy verscím jött. Az illetőt régóta nem láttam, az SMS-ezésnél sem jutottunk messzebbre, de így is megköszönöm neki a verset.

József Attila: Mint gyermek

Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!

2020.04.10.

Ma megint Emília választott verset. (Lásd a hozzászólást.) Nagyon-nagyon köszönöm! Ez már majdnem olyan, mintha beszélgetnénk. Egy kortárs költő verse, és megint a várásról. Külön köszönöm: a várás, a bizonytalanság a legnehezebb. Néha elfogy a türelem várni, várni, hogy tavasz legyen, várni, hogy ki lehessen menni az utcára, barátokat megölelni, hazamenni, várni, hogy előlépteik, várni, hogy családja lesz. És a nagy várásban elmúlik az élet.

Gergely Ágnes: Szeretek várni rád


Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.

2020.04.09.

"Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver."

Amikor először hallottam ezt a verset (és nem tudtam mikor, kinek a tollából született) arra gondoltam, milyen aktuális vers. Majd kiderült, hogy majdnem száz éves.

József Attila: Gyönyörűt láttam

Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.

Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.

Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
Kikapcsolja a villanyom
ez zúgott bennem, mint a tenger.

A kés ott volt az asztalon
- éppen a ceruzám hegyeztem -
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.

El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.

Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.

Igy okoskodtam s jónapot
kivánva elhuzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.

2020.04.08.

Míg a beküldők várnak, én csak álmodozom, mégpedig az egyik legcsodálatosabb tevékenységről! A vlamand költészettel való ismerkedésemnek első darabja. Eredeti cím a cselekvőt helyezi előtérbe, nem a tevékenységet: "Egy úszó egy lovas."

Paul Snoek: Úszni...

Úszni - kacagó vízben mélyen aludni;
pórusainkkal minden ölelhetőt megölelni,
és szabadnak lenni végtelenül s diadallal.
Úszni - ujjunkkal a magányt tapogatva,
karral-lábbal volt-titkokat kibeszélni
a mindig mindent értő s figyelő vízben.
Igen, én vak megszállottságot érzek a vízben:
vizet lélegzem s teremtő leszek a vízben,
teremtő, ki teremtményét öleli,
s ki a vízben soha sincs egyedül,
és mégis marad ami volt: magányos.
A vízben - kicsit szent vagyok, érzem...

2020.04.07.

Nagyon jó hírem van! Megint olvasói kérésre jön egy vers! (Lásd a hozzászólást a lap alján) Nagyon köszönöm, hogy ezzel a verssel megismerkedhettem! Ahogy a beküldő mondja: "Ma is ilyen hittel kell várnunk az egészségesebb és jobb idők eljövetelét." Bárcsak lenne az emberben annyi remény és türelem hogy ilyen hittel tudjon várni.

Konsztantyin Szimonov: Várj reám

Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj ha tűz a nap,
várj ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár-
... szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
,, Szerencsés legény.?
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklö csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerü titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.

2020.04.06.

És ma elsőként egy kedves olvasó által beküldött vers következik. Aki elküldi a kedvenc versét, szívesen közzé teszem. Ez azt is jelenti, hogy előbb-utóbb (remélhetőleg) az olvasók kedvelt versei fogják benépesíteni a honlapot. Még egyszer köszönöm a beküldött verset!

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik! Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

2020.04.05.

Ma van gyerekkori legjobb barátnőm születésnapja, és erről az jutott eszembe, hogy a barátság olyan, mint visszafojott sírás. És így kivételesen egy dalszöveg következik. De azt hiszem Bereményi Géza műve megállja itt a helyét. És nem utolsó sorban, de mégis az utolsó sorban az üzenet hasznos. Cseh Tamás előadásában még élvezetesebb a mű.

Cseh Tamás: Szőke barátném

Szőke barátném
a pitypangot leszedtem, pompás mozdulat már illan a délután

Szép szőke kert alatt
Szép szőke délután

Barátném nem is tudom, hogy mit is írhatnék e levélben most neked folytatom:
Kedves barátném! Tegnap légy volt a levesben, aztán meggybefőtt végül torta volt vacsoránk.

Bűbájos pillanat
virradat, virradat
Leírnám pár gondolatom e levélbe ha nem félnék, hogy kinevet
barátném!
folytatom

Most jut eszembe, ahogy megállt és nevetett
pompás mozdulat úgy érzem, többet ér
többet ér mindennél
mindennél, mindennél...

A barátság kedveseim: visszafojtott sírás
és ezzel zárom is soraim.
Végül annyit még: a pitypangra ráfújtam
annyit mondhatok így múlik az életünk

Egy rohadt kert alatt!
szép szőke életünk...

Végül egy utóirat:
A barátság, a szeretet, a pihenés fontosabb mindennél!

2020.04.04.

Ma új vizek helyett nyugodtabb vizekre evezünk. Itt egyszer csak sötét lett, Mr Dylan énekel, és ahogy ígértem jön a nagymamám kedvenc verse. Több is volt neki, de ez különösen tetszett. "Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom," - mutatta a nagymamám a költő kegyetlenségét.

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

2020.04.03.

Ehhez a vershez nem is merek kommentárt írni, s talán nem is illik ilyet külföldről könnyedén idetenni. 111 éve született a vers.

Ady Endre: A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.

2020.04.02.

A mai napra nem jött az ihlet, így odamentem vadiúj könyvespolcomhoz, és felcsaptam egy könyvet, tetszőleges oldalon, és ez lett belőle. (A köny a Világirodalom legszebb versei első kötete, amit még nagymamámtól kölcsönöztem, majd örököltem. Ezúttal is emlkészem rá. Egyik nap majd az ő kedvenc verse is jön.) Ami meglepő, hogy mennyire passzol a vers a hangulatomhoz. Ezekben az időkben csak futni járok ki a közeli erdőbe, és mintha millió újabb élmény érne, úgy szívom be a természet szagát. Szagát bizony, nem illatát. Az illet valami könnyed, finom dolog, de természetnek szaga van, hol a nedves földnek, a fáknak, a lovaknak, a rothadó növényeknek a vízben.

Charles Baudelaire: Kapcsolatok

Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.

2020.04.01.

Arra gondoltam, ha már így a lakásba szorultunk, olvassunk minden nap egy verset. A mai napot nem egy vidám verssel indítom, de szép minden szavát ízlelgetni. Talán nem helyénvaló ilyen időszakban az elmúlásról verset megosztani, de Faludyval még az elmúlás is szép. Mivel a vers hosszú, így első napra talán nehéz falat, csak egy idézetet közlök, de az elvetemültebbek erre a linkre kattintva megtalálják a művet teljes hosszában.

Repedt tükrénél állt a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó válegény:
"Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhan szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A teljes vers itt található.

Widget is loading comments...